A hálószobák rejtélyes vérszívója
2016.02.18.Az Árpád-ház eredete – III. Béla király csontjainak tanúsága
2018.08.29.A hónap műtárgya - 2016. július
Szerző: Gasparik Mihály, Őslénytani és Földtani Tár
Gyermekkoromban az egyik kedvenc időtöltésem az volt, hogy jobbára a nagyszüleim vagy a dédszüleim idejéből megmaradt kacatok – számomra természetesen valóságos kincsek – között kutakodtam porosnál porosabb zugokban. E foglalatosságomnak – melyet óriási szenvedéllyel és alapossággal végeztem – legtöbbször a padlás volt a színtere.
Akkor még nem tudtam, hogy néhány évtizeddel később ismét hódolhatok ilyen irányú szenvedélyemnek munkahelyem, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárában. Az akkor még a Magyar Nemzeti Múzeum épületében működő Őslénytár pincehelyiségei ugyanis méltán vetekedtek porban régi padlásunkkal, kincsek tekintetében pedig jócskán felülmúlták azt. Többek között rég elfeledett, szutykos-poros ősormányosfogakra, elefántmadárcsontokra és ipolytarnóci kőzetdarabokra bukkantam. Geológus lévén pedig – mint aki tisztában van az üledékes kőzetek esetében a feltételezett üledékképződési sebesség alapján kiszámítható leülepedési idővel – azt is meg tudtam becsülni a ládákat és a maradványokat borító porréteg alapján (ami egyébként nagyjából megegyezett az előbb említett padlással), hogy minimum 10–15 éve nem háborgatták a példányokat.
A hatalmas, teknősre vagy tankra emlékeztető állatok a pleisztocén, azaz a jégkor legvégén, körülbelül 10–11 ezer éve mindenhonnan kihaltak, azonban nyomaik, maradványaik sok helyen megmaradtak Amerikában, nem csak üledékekkel betemetve, hanem a felszínen is. Amerika őslakói, a paleoindiánok minden bizonnyal vadásztak is rájuk. Az általuk vagy más ragadozók által elejtett, esetleg természetes módon elpusztult állatok nagy, másfél méter átmérőjű hátpáncéljait alkalomadtán földbe vájt ideiglenes hajlékok fedeléül is használhatták.
Amikor a Nemzeti Múzeum felújítási munkái miatt a pincéinkben tárolt anyagot az 1990-es évek második felében több alkalommal is új helyiség(ek)be kellett költöztetnünk, minden alkalommal elidőztem egy kicsit a Glyptodon páncéldarabjai felett. Azon ábrándoztam, de jó is lenne valamikor újra összerakni őket, hiszen régi fényképeken még látható, hogy milyen látványosságai voltak a régi őslénytani kiállításainknak. A páncélok a Nemzeti Múzeum épületének 1956-os kiégésekor mentek tönkre és estek szét, egy részük sajnos meg is semmisült. 2004 végén megkezdtük az Őslénytár átköltöztetését a Magyar Természettudományi Múzeum önálló épületébe, a Ludovika térre. A gyűjteményi anyag előkészítése és csomagolása során el kellett dönteni, mely maradványok annyira töredékesek vagy rossz állapotúak már, hogy nem érdemes őket átszállítani. Felmerült, hogy a poros Glyptodon-kupacra nincs szükség, de határozottan kiálltam az őstatumaradványok átszállítása és megőrzése mellett.
Elutaztunk tehát Bécsbe, minden oldalról lefotóztuk a kiállított csontvázat, majd Budapesten folytattuk a megkezdett rekonstrukciós munkát. Kifaragtunk egy mérethű műanyagalapot (styrofoam), amire ráragasztgattuk az egyes páncéldarabokat. A munkában többen vettek részt, de az oroszlánrészét az Állattár egyik preparátora, Cseke Diána végezte el nagy szakértelemmel és odafigyeléssel. Bár kijelenthetjük, az egyes elemek alighanem csak nagyjából vannak eredeti helyükön, a „mű” mégis magáért beszél: első pillantásra nemigen lehet észrevenni, hogy a csinos és látványos páncél valójában egy tudományos, őslénytani kirakó eredménye.
Az egyik nagy faláda igazi ritkaságot rejtett a masszív porréteg alatt. Több ezer apró, hatszög alakú, lyukacsos csontdarabkákra bukkantam, melyek hajdan egy vagy két Glyptodon példány hátpáncélját alkották. Ezek az ősi, növényevő nagyemlősök, a mai övesállatok (tatuk és armadillók) távoli, kihalt rokonai Dél-Amerikában éltek a pliocénben és a pleisztocénben. A pliocén vége felé, kb. 3 millió éve, amikor Észak- és Dél-Amerika összekapcsolódott, nagy faunavándorlások vették kezdetüket, melyek során a Glyptodon-ok – nevezhetjük őket akár óriásőstatuknak is – eljutottak Közép-Amerikába és Észak-Amerika délebbi területeire is. Az északra vándorolt alakokat ma már a Glyptotherium genuszba sorolják.
Hogy milyen jól tettem, az néhány év múlva, 2007-ben derült ki, amikor alkalom nyílt az óriásőstatu-páncél rekonstruálására, hogy a 2008 márciusára tervezett „Jégkorszak” kiállításunk egyik fontos látványeleme legyen. Lelkesen belefogtunk a munkába, ám mindjárt az elején beleütköztünk abba a kérdésbe, hogy vajon az első látásra többé-kevésbé hasonló páncélelemek az egykori páncélnak mely részeihez tartoznak. Hatékony segítségünk akadt: a Bécsi Természettudományi Múzeum jégkori kiállításában ugyanis egy aránylag ép Glyptodon-csontváz áll, és ami a legfontosabb: eredeti, teljes páncéllal.